Ha azt mondom, hogy a nyolckerben van Budapest egyik legizgalmasabb színháza, mit mondasz? Vállat vonsz, netalán gunyorosan legyintesz, mondván, "ó, ugyan már", vagy megkérdezed, hogy "na és hol"? Bárhogyan legyen is, azért elárulom: a Vas utcában van, és Ódry Színpadnak hívják.

Az igazat megvallva én is csak azóta vagyok ilyen lelkes, amióta pár hete végre rászántam magam, és elmentem a Tajtékos napok este fél 11-es előadására. Nem mondom, előtte is tudtam, mi fán terem az Ódry Színpad, de valahogy úgy tűnt, rajtam kívül senkit nem érdekel az ismerőseim közül. Egyedül meg azért annyira nem nagy élmény színházba menni, ugye. (Dehogynem!) Ezen végül az változtatott, hogy a Ma este színház! weboldalán találtam félárú jegyet a másnapi előadásra (mondjuk diákként amúgy is féláron vehettem volna jegyet a jegypénztárban, mínusz a kezelési költség, de mindegy), és mivel épp nagyon lelkes voltam, gyorsan kosárba is raktam.

Ezt pedig azóta sem bántam meg, ugyanis Fehér Balázs Benőék jóvoltából életre szóló élményt kaptam. Már azzal megvettek kilóra, ahogyan a végletekig leegyszerűsítve, de egyszersmind iszonyú találóan megalkották Vian tobzódó fantáziavilágát és annak hol sírva röhögős, hol szívszaggató romantikáját, koktélzongorástul-lótuszvirágostul, egy jó adag sandacsacsázással és még több Jean-Sol Partre-tal nyakon öntve (Fekete Ádám alakítása a kifacsart mondatokban előadó pszeudofilozófusként felejthetetlen). Meg hát melyik másik színházban történhet az meg, hogy az épp nem szereplő színészek együtt röhögnek a közönséggel (a lehető legpozitívabb értelemben), vagy, hogy a darab hajnali negyed kettőkor pár utcával odébb egy temetéssel ér véget?

És akkor itt a mea culpa ideje, mivel belátom, talán erős túlzás azt feltételezni, hogy az emberek még nem hallottak az Ódry Színpadról, a Színház- és Filmművészeti Egyetem házi színpadáról – már csak azért is, mert közel hatvan éve működik, amivel a pesti színházak jó részét magasan veri életkorilag. Ugyanakkor azért azt se gondolnám, hogy olyan elevenen él a köztudatban, mint mondjuk az Örkény, a Radnóti, vagy a Katona, pedig színvonal tekintetében simán megállná a helyét a sorban. Ami igazából nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy a színművészeti végzőseinek jelentős része rendre valamelyik ünnepelt fővárosi színháznál köt ki.

Mert az Ódry Színpad, amellett, hogy önálló színház, alapvetően mégiscsak afféle gyakorlóműhely, ahol az egyetem tanulói alkotnak. A repertoár pedig emiatt egyedülállóan széles, mind műfajok, mind mennyiség tekintetében: a színház évadonként akár húsznál is több bemutatónak ad helyet, nem számítva a korábbi évadokról átmentett sikerelőadásokat. Ez pedig azért durván sok. Még most is, annak ellenére, hogy rohamtempóban közeledik a tanév vége, június közepéig majdnem mindennap estére jut egy-két előadás. Az Olasz Renátó-rendezte Haramiák-feldolgozást, A kitagadottakat például még mindenképpen be kellene pótolnom, azt pedig már most izgatottan várom, hogy jövőre milyen darabokkal rukkolnak elő.