Meg kellett állapítsam, hogy a reggeli órákban Budapest még nem volt forradalmi hangulatában. Az is lehet, hogy csak rápihent egyet a délutáni tüntetésekre, mivel a Corvin közbe tartó utamon, amit a tankok hangjait utánzó hármas metrón közelítettem meg, alig láttam embereket. Akikkel találkoztam, azokat két csoportra tudnám osztani: az egyik csoportba azok tartoztak, akik vadászták a nyitva tartó boltokat, hogy legyen mit falatozni a reggeli kávé mellé. A másikba pedig, akik nacionalizmust színlelve, gyerekeiket az ágyból kirángatva cipelték el őket a tradicionális ünnepi koszorúzásra, hogy legyen mit mesélni hétfőn a tanító néninek. Majd megérkeztem a nyolcadik kerület szívébe, ahol egy újabb, kis létszámú populációval találtam szembe magam. Díszmagyar ruhákban tisztelegve, vagy éppen a legdrágább kosztümjüket, legelegánsabb kabátjukat felöltve várták közel háromszázan a 10 órát, hogy megkezdődjön Józsefváros Önkormányzatának hivatalos az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára rendezett megemlékezése. Az elmaradhatatlan kabátra tűzött jelkép megválasztására sajnos sokan kevesebb időt fordítottak, mint az ünnepi kalap és kesztyű gondos harmonizálására, ezért sokakon az 1948-49-es szabadságharc hivatalos jelképe, a kokárda árválkodott. Azoknak, akik szintén elkövették ezt a hibát, jövőre ajánlott egy lyukas zászlódarabkát vagy karszalagot beszerezni az ünnepi szettjükhöz.

Annak ellenére, hogy a program ingyenes volt, és hogy az Önkormányzat weboldalán meghívta a megemlékezésre a nyolcadik kerületi lakosokat (és csakis őket), a létszám mégis szegényesre sikerült. A résztvevők összetétele azonban már annál kevésbé. A magyar himnusz után Józsefváros első emberének, dr. Kocsis Máténak 8 perces beszéde nyitotta meg az ünnepséget, amit sikerült szóról szóra felolvasnia. Szavait idézve: „2016 a szabadság éve”. Ha azt nézzük, hogy a magyar kormány harcol az Uniós kötelezettségek ellen, az európai emberek terrortámadások miatt félnek utazni, több millióan pedig hazájukat elhagyva kényszerülnek idegen országokban menedéket kérni, akkor valaki felvilágosíthatna, hogy mit is érhetett a Polgármester Úr ez a heroikus hangulatot idéző mondat alatt. Ezt leszámítva, nem csak a beszédet, de az egész ünnepséget meg kell dicsérni, hiszen sikerült kizárni belőle a politikát, a propagandát, és arról szólt, amiről kellett.

A beszédet követően a Turay Ida Színház társulata gondoskodott a megemlékezés rendhagyó formájáról. Embernek maradni című ünnepi műsoruk egy sokkal élvezhetőbb alternatívát nyújtott azoknak, akik fel akarták eleveníteni történelmi ismereteiket, vagy le akarták róni tiszteletüket az 56-os hősök emléke előtt. Több tucatnyi fiatal színész korhű ruhákban menetelt, táncolt, üvöltözött, lövöldözött a legapróbb részletekre is figyelő, forradalmi miliőt megidéző díszlet között. A 25 perces előadás alatt megszámlálhatatlan röpcédula és puskagolyó repült a levegőbe, néha-néha már kicsit frusztrált is cselekmények közelsége, hiszen alig láttam a füsttől, és még ha láttam is volna, sem tudtam volna levenni a szemem a nonstop rám szegülő fegyverekről. Még egy ilyen fokú interaktív előadás sem tudta lekötni minden résztvevő figyelmét. Sokakat elbűvölt és hipnózis alatt tartott az a családi idill, ahogy dr. Kocsis Máté gyermekét tartva és feleségét ölelve nézte az ünneplők között elvegyülve a műsort. Volt olyan is, akik inkább ezt a jelenetet örökítette meg fényképezőjével, mintsem a Corvin Mozi lépcsőjén tartott múltidézést. Mi azonban, akik ezt néztük, egy páratlan élménnyel gazdagodhattunk, a színészek pedig egy alapos vesegyulladással, hiszen a hideg idő ellenére sem féltek egyik helyről a másikra vetődni, ha a történet éppen azt kívánta meg.

Egy fiatalember már kevésbé volt lelkes: „Nem vagyok itteni lakos, csak éppen erre jártam. Egynek elment, de eddig sem jártam ünnepségekre, ezután sem fogok. Mondjuk az általános iskolás koszorúzásnál mérföldkövekkel jobb volt.” Úgy gondolom azonban, hogy ezzel a stabil 300 fővel jövőre is lehet számolni, hiszen abból a gráfelméleti feladatra emlékeztető jelenetből, hogy „legkevesebb hány kézfogás történik, ha legalább egyszer mindenki kezet fog mindenkivel”, arra következtetek, hogy a résztvevők többségnek erősen ajánlott volt itt megjelennie. De az sem kizárt, hogy 2017-ben én is visszalátogatok, mert kétségkívül ez volt az eddigi legélvezhetőbb ünnepi megemlékezés, amin valaha részvettem. Politikamentes, érzelemmel teli, ugyan kicsit hatásvadász, de hiteles.