Nagyon céltudatos, nagyon népámító, ám kevésbé ünnepi volt a Jobbik október 23-ai megemlékezése a Corvin közben, ahol Vona Gábor, a néppárt elnöke mellett a pártalelnök Toroczkai László, valamint 1956-os szabadságharcosok is felszólaltak.

Még délután három sem volt, mikor Blaha felé süvítve a kettes metrón megütötte a fülem két bácsi beszélgetése. Sorosoztak rendesen, jobbra is, balra is, meg ugye a nemzet halála és a fiatalok így megy úgy, el se tudtam dönteni, melyik párthoz tartozhatnak. Öltözékük azonban még figyelemfelkeltőbb volt, mint diskurzusuk: az egyik bácsi katonai egyenruhát viselt, míg a másik viseltes ballonkabátot, élére vasalt nadrágot, nyakkendőt és micisapkát, kezében fekete aktatáska, felkarján nemzeti színű szalag – simán el tudom képzelni, hogy ugyanezt a szettet viselte hatvan éve. És ugyan ötvenhatos nemzeti ünnep volt, mégis úgy kilógtak az átlag metróutasok közül, mint két MondoCon-ra készülő tinilány a húsvéti körmenetből. Furcsák voltak, mert ők még komolyan vették azt, amiről ennek a napnak szólnia kéne. És ezzel nagyjából egyedül voltak.

A tervem az volt, hogy benézek az ellenzéki összeborulásra a Blahán, aztán az ünnepi díszbe öltöztetett hatos villamossal továbbmegyek a Corvin közbe a Jobbikos megemlékezésre. Ez azonban csak félig jött össze: Blahán tényleg belenéztem a Mossuk le a gyalázatot! – a követhetetlenül sok felszólaló és a sokszor oda nem illő zenei betétek miatt unalomba fulladó – műsorába (de legalább sokan voltak, az is valami), azonban az ünnepi villamost nem sikerült elkapnom, mert vagy lekéstem, vagy a másik irányból jött. Láttam ellenben, amint a híres SZABADSÁG feliratot egy csoport Árpádsávos zászlóval felfegyverkezett ember nagyjából kétszerannyi rendőr díszkíséretében rohamléptekkel cipelte a körút felé.

Végül gyalog tettem meg a három megállónyi távot, így legalább megnézhettem magamnak pár tucatot abból az 1956 darab lyukas zászlóból, amit a józsefvárosi önkormányzat rendelt a kerület számára. Így azonban, bevallom, emberes késéssel érkeztem meg a Corvin közbe, ahol ugyan messze nem voltak annyian, mint a baloldali tüntetésen, azonban a kis hely miatt sokkal nagyobb volt a tömegsűrűség, az embertömeg mélyére hatolva szinte elvesztem az árpádsávos és jobbikos zászlók és sálak kavalkádjában.

Épp Toroczkai László tartott roppant hatásos beszédet, az emberek pedig láthatóan itták a szavait. Az volt a tervem, hogy amint odaérek a megemlékezésre, embereket kérdezgetek, ekkor azonban arra a következtetésre jutottam, hogy itt nem lehet a politikusok beszéde közben zavarni a polgárokat, mert tényleg figyelnek.

A Jobbik alelnökének beszéde inkább szólt 2006-ról, mint 1956-ról, ki is hangsúlyozta, hogy nem bánta meg a televíziós székház ostromában való szerepvállalását. Ilyesmiket mondott, hogy:

Mindenki tudja, hogy elárulták azt a forradalmi hangulatot, amely 2006 szeptemberében még ott volt a Kossuth téren. Ugyanolyan tiszta pillanatok voltak, mint 1956-ban.

Illetve rávilágított a Jobbik néppárt jellegére is:

 2006-ban üldözött minket a hatalom, 2016-ban üldöz minket a hatalom. Van egy aprócska különbség, jelenleg az ellenzék legerősebb pártja az a Jobbik.

A beszéd közben többször is tapsvihartól, illetve fújjolástól zengett a Corvin köz, attól függően, épp melyikre volt szükség. Ekkor egyébként abban a hitben voltam, hogy lekéstem Vona beszédét, mivel a Facebook esemény szerint ő kezdett, később azonban kiderült, hogy tévedtem, mivel a pártelnök zárta a felszólalók sorát. Toroczkai után Baranyi László színművész adott elő személyes történeteket 56-ról tényleg szívhez szólóan, én azonban barbár módon ezt az időt használtam ki arra, hogy a centrumból a perifériára átslisszolva embereket kérdezgessek.

Akik egyébként számomra meglepően készségesen és kedvesen válaszoltak. Mondjuk elsőre pont sikerült kifognom egy amolyan ízirájder külsejű rocker srácot, akiről aztán kiderült, hogy nem is jobbikos, még ha ideológiailag nem is áll távol tőlük. Ő azért jött ki, mert:

Nem értek egyet azzal, ami az országban folyik, meg Európában folyik. Meg hát ötvenhat az magáért adódik, aki magyar, az elmegy és megemlékezik, aki meg nem, az meg vessen magára, aztán bújjon el, vagy költözzön el Izraelbe.

Egy nagyon aranyos, jólszituált idős házaspártól megtudtam azt is, hogy a Szabadság-feliratot tényleg ide hozták, és az emelvény másik oldalán van. Sajnos azonban mire odaértem, már csak halomba rakott betűket találtam a házfalnak támasztva.

A leghosszabban egy idősgondozással foglalkozó középkorú hölggyel beszélgettem, akinek nagyon tetszett Toroczkai beszéde.

Én ízig-vérileg, párt függetlenül nemzeti érzelmű vagyok, és egyetértek mindavval, amit ő [Toroczkai] mondott. Ez a haza a mienk, itt mienk minden darab föld, minden földdarabba a mi őseink vére cseppent bele. És az a véleményem, hogy amiért mi harcoltunk, ahhoz ne legyen másnak több joga ebben a hazában, mint ami a magyarnak.

Elárulta azt is, hogy 2006 után 4 évig tüntetett a Kossuth téren, várt a változásra, de szerinte nem sok minden történt, és amiért 56-ban harcoltak, azt „még mindig nem értük el”.

A törvény mindig az adott kormánynak a törvénye, nem a mi igazságunk. (…) Megalkották az alkotmányt is, holott nekünk van történelmi alkotmányunk.

Kérdésemre, hogy egy esetleges 2018-as Jobbik-kormány jobb lenne-e, azt felelte, hogy ő még abban se biztos, de jelen állás szerint velük tud a leginkább szimpatizálni. Beszélgetésünknek az vetett véget, hogy Vona Gábor lépett a pódiumra, és belekezdett mondókájába.

Ami sajnos semmiféle újdonsággal nem szolgált, leginkább a Vona-Orbán csúcs utáni sajtótájékoztatón elhangzottak szinte szó szerinti megismétlése, ügynöklistázás és általános orbánozás jellemezte a Jobbik Vezírének amúgy profin előadott beszédét. Ha van valami, amit pártállástól függetlenül a Jobbik számlájára lehet írni, az kétségtelenül az, hogy remek szónokaik vannak. Nem csak Vona, de Toroczkai is remekelt e téren. Utóbbi egyébként jóval radikálisabb beszédet mondott, mint Vona, aki az őt és a pártot érő támadások ellenére köszöni szépen, jól van, és megtiszteltetésnek érzi, hogy ő az orbánizmus legnagyobb ellenfele. És mint ilyen, azért mondott az összegyűlteknek nagyon tetsző vonagáboros dolgokat is, például, hogy:

A politika tehát adós 56-nak, adós 2006-nak és adós a magyar embereknek. A kádárizmus véget ért 1989 után, de itt most, 2016-ban megjött helyette az orbánizmus. Akkor mi voltunk a legvidámabb barakk, most mi vagyunk a legszomorúbb tagállam. A kádárizmus megbukott, mert fojtogatóvá és fullasztóvá tette a magyar embereknek a saját hazájukat. De az orbánizmus is ugyanígy fog megbukni, mert ez is fullasztóvá és fojtogatóvá teszi a magyar embereknek a saját hazájukat.

Időközben erősen szürkülni kezdett és nekiláttak készülődni az emberek az Jobbik ifjúsági tagozata által vezetett fáklyás felvonulásra.

Én viszont inkább hazaindultam, kicsit szomorúan konstatálva a tényt, hogy bár életem első Jobbikos rendezvénye sokkal jobban szervezett és nyugisabb volt, mint amire számítottam, október 23 is végképp beállt az elpártiasított események közé. Mert ugyan minden frakció talált tagjai közt ötvenhatos szabadságharcost, akit felszólaltathattak, de valójában már rég nem erről szól az egész cirkusz. A nemzeti ünnepek Magyarországon végleg átmentek politikai farokméregetésbe, ahol az izgalom egyetlen forrása az, ha egymásnak esnek a sípoló és a nem sípoló tüntetők.