a nyolcker tematikus blogja

Neked nyolc?

Kipróbáltuk Budapest kedvenc természetes szaunáját, a Nemzeti Múzeum lépcsőjét

2017. március 29. - presijudit

 dsc_0454-01_easy-resize_com.jpg

A higanyszálak egyre magasabbra kúsznak, a nap egyre melegebben pirítja arcunkat, testünket egyre kevesebb ruharéteg borítja, én pedig egyre kevésbé tudok megmaradni a négy fal között. Így március vége felé már annyira jó idő van, hogy egy keddi napon úgy döntök, az ebédidőmet nem otthon, a sötét albérletben töltöm el, hanem a Nemzeti Múzeum népszerű lépcsőjén.

(címlapkép forrása: @kocsdav)

Egy egész órát a tűző napon eltölteni nem kis megmérettetés. Hiába van itt a tavasz, én még mindig nem tudok az időjárásnak megfelelően öltözni, az pedig még egyelőre nagyon csalfa. A hosszú fekete felsőmben egy élő emberi mágnesnek érzem magam, amit a Nap kipécézett magának, hogy majd minden egyes sugarát jól ráküldi, a pólóm meg mintha azt mondaná nekem: most jól kitolok veled, ha már voltál olyan hülye, hogy engem vegyél fel.

Habár ölni tudnék egy kis szellőért, esetleg egy orkán erejű szélért, emlékeztetem magam, hogy én ma ide kísérleti céllal jöttem, így elkezdem szemlélni az embereket, vajon miért szerethetik ennyire ezt a helyet. Pontosan egy órát adok magamnak arra, hogy felmérjem a terepet a múzeum lépcsőjéről. Felmászok hát a kedvenc helyemre, a legutolsó fokra, és figyelek.

Jó időben az Erzsébet-tér mellett a múzeumlépcsők a másik közkedvelt belvárosi hely az úgynevezett chillelésre. Társaságban, párban vagy egyedül, az mindegy is, a lényeg, hogy az ott eltöltött időt nyugodt napsütésben kiélvezhesd, akár zene vagy egy jó könyv mellett.

20170326_164147.jpg

Az első öt perc után hálát adok az égnek, és magamban elmormolok vagy három Üdvözlégyet, amiért volt annyi eszem, és hoztam magammal egy üveg vizet. Egyelőre körülbelül kéttucatnyian vannak a Múzeumkertben. Irigylem azokat, akik némi sütnivalóval nem a déli naptűzést választották arra, hogy a betonon perzselődjenek. Két turista közeledik felfelé hátizsákkal, németeknek tűnnek. Legalábbis a németek karakteres vonásaival rendelkeznek. Fel-felrémlik még egy kedves emlék, a három évvel ezelőtti Robert Capa kiállítás, amikor utoljára voltam bent a Nemzetiben, és a hosszú kígyózó sor, ami megelőzte.

Minden új helyen ingyen wifire vadászok, és nem kis meglepetés ér, amikor rádöbbenek, hogy a múzeum bizony szerfelett jó internettel vonzza a látogatókat, és mindaddig a pontig abszolúte le vagyok nyűgözve, amíg a laptopommal nem próbálkozom valami jelerősség megtalálására, mindhiába. Na de ha a tűző nap nem vette a kedvem a mai tervemtől, akkor az internethiány sem fogja.

Húsz perc után leül közvetlenül mellém egy férfi. Fehér pólóban van, a nyavalyás! Épp telefonál, így akarva-akaratlanul megtudom, hogy tegnap egész éjjel nem tudott aludni, így inkább dolgozott, és már kora reggel bement a munkahelyére. A telefonpartnere épp valami koncertre igyekszik, nyugtázzák, hogy majd később újra beszélnek, és elköszönnek. Ezután elővesz a táskájából egy Cherry Coke-ot, amiről rögtön Az ifjú pápa című sorozat jut eszembe, ahol Jude Law egy cigiző, okostelefünfüggő és cherry kólázó pápát játszik roppant humorosan.

20170328_133013_1.jpg

Pontosan tíz lépcsőfokkal lejjebb egy nő ölében füzettel idegen nyelvű szavakat tanul, előtte a papíron két hasábban szavak kötőjellel elválasztva. Sosem szerettem kifejezéseket magolni, és távolról sem állítanám, hogy ezzel a módszerrel azok hosszú életet élnének a fejemben. A másnapi dolgozatig még pont emlékszem rájuk, de utána könnyes búcsút veszünk egymástól.

Fél óra után már a laptopomat féltem. Feldereng egy rég olvasott cikk, hogy az elektromos készülékeinket ne tegyük ki közvetlen napfénynek. Hát, múzeummal a hátam mögött körülbelül egy parázsló katlanban érzem magam, és ekkor már reménykedem, hogy rosszul emlékszem, de a billentyűk szinte égetik az ujjbegyeimet. Nem sokáig merenghetek ezen, mert hirtelen egy egész galambcsalád repül elém a lépcsőre, megzavarva ezzel békés pörkölődésemet. Ekkor már úgy érzem, én sem húzom sokáig, de emlékeztetem magam, hogy erős vagyok, sőt még a telefonomat is előkotrom, hogy pazar művészi képeket lőjek róluk, bár a közvetlenül szemembe tűző naptól nemhogy a képernyőt nem látom, de talán még az élő madarakat is alig.

20170328_133033.jpg

Eltelik negyvenöt perc, ekkor már azért imádkozom, hogy a gépem akksija kibírja a maradék tizenöt percet. Közben azt nézem, hogy a fűben mindenki felsőkön, táskákon ül, valaki a kabátján. Nem kicsit irigylem őket azért, hogy így bírják ezt a természetes szaunát. Egyre vonzóbbnak tűnik az a sötét lakás a kellemes hőmérsékletével. Időközben a vizem is elfogy, így nem marad másom, csak a kitartás szó mormolása és némi büszkeség.

Gyere, menjünk – hallom a mellettem ülő pár lánytagjától. Már a perceket számolom és alig várom, hogy a példájukat követhessem én is. Ekkor már a globális felmelegedésen merengek, meg azon, hogy szerintem egy kisebb napszúrást is kaptam, arról nem is beszélve, hogy a fekete felsőm már szinte a bőrömet égeti, közben meg az eget átkozom, hogy nem tud csak néhány istenverte bárányfelhővel megáldani.

Az utolsó öt percben még megpróbálok pár cseppet kinyerni a flakonomból, de nem járok sikerrel, így inkább elkezdek pakolászni, hátha azzal gyorsabban telik az idő. Mindent katonásan elrendezek a táskámban, majd feltolom a napszemüvegem az orromra és lemászom a lépcsőről, miközben a Jurrasic Park főcímdala jár a fejemben. Jó volt, jó volt, de inkább majd akkor jövök vissza, ha itt egy hidegfront. Túléltem.

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://nekednyolc.blog.hu/api/trackback/id/tr112383673

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.